Szörny és a négy szépség 2

2.fejezet

-Uram Isten! Mit kell sikongatni kora reggel?! Mi történt?

Én még mindig remegve néztem a tükörképemet, de oldalról érzékeltem, ahogy dübörgő lábakkal anya betoppan a szobámba. Meg sem tudtam szólalni. Könnyes szemekkel fordultam el a tükörtől, hogy anyámra nézzek. Szükségem volt rá. De ő... Sikolyra nyitotta a száját. Bőre hófehér lett.

-Szörnyeteg!

Suttó felkiáltása után, ismét sikoly zengett a szobámba, de ezúttal már nem tőlem.

-A-a-anya!

-Nem-nem! Ne gyere közelebb!

Az elutasítástól megdermedtem. Anya remegő lábakkal hátrált ki a szobámból, majd az ajtómat becsukta és a kulcslyukban lévő kulccsal bezárta azt. Bezárt. Bezárt a szobámba! Miért?! MIÉRT?! Kétségbeesésem és szomorúságom átváltozott valami mássá. Az ajtómat bámulva az öklömet a tükörbe vágtam. Nem törődtem a elvágott öklömre, a harag nem engedte. Bőgvekeltem fel a földről és elcsoszogtam a fürdőszobámba. A hatalmas tükör, amiért hetekig könyörögtem apunak, hogy legyen, most rávicsorogtam és mindkét kezemet belevágtam. Fájt, de rohadtul. Kihúztam egy kis fiókot, hogy elővegyem a körömvágó ollót. Vastag karmaimat nem tudtam levágni, az olló ugyanis kicsorbult.
-Ezt nem hiszem el!
Kiáltásomat egy öreg sikoly nyomta el. Magda az egykori dadám és bejárónőnk, remegő kezeivel takarta el a száját.
-Rosalina, te vagy az?
-M-magda! Seegíts!
-Kicsi Rosalina! Várj itt! Mindjárt jövök!
Magda a hatvan körüli vörös hajú öregasszony kirohant a fürdőből. Egyedül hagyott. Ő is!Ő is itt hagyott! Magányomba felordítottam. Bömbölésemet kísérte a tükör darabjainak csörömpölése.
-Ne-ne! Ne sírj kicsim!
Magda visszajött egy metszőollóval és egy hajvágóollóval.
-Add ide a kezed.
Odaadtam a jobb kezemet a kinyújtott kezébe, míg a bal mutatóujjam körmét kezdtem el rágcsálni. Magda a metszőollóval próbálta levágni a karmaimat. Csak kettőt bírt levágni, de aztán túl ideges voltam és kikaptam a kezéből. A körmöket gyorsan vágtam, nem kímélve a karmokat és az ujjperceim hegyét. Magda a véremet meglátva visítva tépte ki a kezemből az ollót, majd megnyitotta a csapott és aládugta a kezeimet. Csípet, de semmi nem érhetett azzal fel, hogy a szemünk láttára kezdett el visszanőni a karmaim.
-Magda! Magda! Miért?! Miért?!
Hisztérikusan zokogtunk.
-Vágd le! Vágd le!
Magda újra levágta a bal kezemen lévő karmokat, de azok újra visszanőttek. Kétségbeesetten felordítottam, mire az öreg japán hölgy összerezzent.
-Bocs, Magda. Ez túl sok!
-Ne add fel! Próbáljunk valamit csinálni ezzel a gubancos loknikkal.
Hüppögve bólintottam. Nem tudom, hogy meddig tartott míg levágta a hajam. De mire befejezte, már nem folytak a könnyeim, a lábam zsibbadt. Üresnek éreztem magam.
-Kész vagyok.
A földön bokáig érő hajkupac volt. Lassan megérintettem, ami még a fejemen maradt. Csak a fülemig ért, mégis olyan soknak tűnik.
-Köszönöm.
-Ne tedd gyermekem.
-Miért?
A szemem elé egy hosszabb hajtincs került. Hát ez? A tincs egyre hosszabb és hosszabb lett, míg el nem érte a hasamat.
-Istenem!
A levágott hajam újra kinőtt.
-Most mégis mit tegyek?!
-Nem tudom.
-Anya biztos talál megoldást.
Kicsi reménykedés tartotta bennem a lelket, de Magda szomorú arca elbizonytalanított.
-Édes anyád bezárkózott a szobájába, amikor elmentem a szoba előtt zokogva beszélt valakivel.
-Most menj ki.
Az üresség visszajött. Visszaakarok feküdni az ágyba és felébredni.
-Rosalina, nem kellene...
-Magda! Kérlek! Kérlek menj most ki.
Robotpilótára állítottam magam, kikerültem Magdát és befeküdtem az ágyamba, annak reményében hogy elalszom és mikor felébredek ez csak egy rossz álom.


2 évvel később

A költöztetők végre minden dobozt kipakoltak. A nappali tele van a fiúk dobozaival. A legidősebbik elégedetten nézett végig a halmokon. Négyük közül neki volt állandó állása. Csalódottan nézett a két testvérére és a legfiatalabb barátjára. Dean nincs sehol. Már reggel óta megpróbálta elérni, de mint mindig szarik mások fejére. Legalább összecsomagolta a holmijait.
-Ó hát megjöttetek?!
Egy idős, molett alkatú ázsiai nő tipegett be a nappaliba. Zöld kötényén különböző színű foltok voltak. Ian kedvelte az idős ázsiai származású hölgyet, kedvesnek és anyáskodónak gondolta.
-Magdaliiina! Milyen csinos vagy!
Tod a fivérek közül a legfiatalabb hatalmas vigyorral közeledett Magdához, majd szorosan megölelte nem törődve az asszony ruháján lévő friss ételmaradékokkal.
-Jaj te! Tiszta mocsok vagyok!
Boldogan nevetésétől a rakodó Simon megállt dobozzal a kezében.
-Hé! Magda, csak nem elakarja tőlem venni a pasimat?!
Tod hízelegve ölelte meg barátját, aki álféltékenységtől csillogó szemekkel nézett Magdára, de nem sokáig bírta ugyanis a remegő szája még neki is nevetséges volt. Kacagásukra a visszahúzódó, emos fivér is megjelent, aki fáradtan vetette le magát az egyik kanapéra. A pakolás befejeztével a négy fiú leült a konyhába, hogy elfogyasszák az ebédet. Magda aggódva nézett az egyik lengőajtóra.
-Valami baj van Magda?
Simon úgy gondolta, hogy az asszonynak valami baja lehet.A fiúk nem ismerték túlságosan. Legelőször a két hónappal ezelőtti esküvőn találkoztak vele, ahol mindenki megkedvelte annak ellenére, hogy nem maradt túl sokáig.
-Jól vagyok fiúk. És mondjátok Deant hol  hagytátok?
Ian mérgesen tette le az evőeszközét, ami hangosan csenget a nagy konyhában.
-Dean egy igazi lázadó. Azon se lepődnék meg, hogy ha úgy döntene, hogy nem fog itt lakni. Helyette is elnézésedet kérem.
-Ugyan semmi gond. Fiatalok vagytok még. Mindenki máshogy éli ki a lázadását.
Ian bosszankodva bár, de bólintott.
-Viszont akkor nélküle fogom elmondani a ház szabályait.
Mind a négy fiú meglepődött hangot adtak.
-Ne aggódjatok! Ne érezzétek, hogy ez a ház egyfajta kollégium lenne. Csak vannak bizonyos szabályok amiket jobb, hogy ha tudtok. Nos talán a legfontosabb az, hogy a házban vannak zárt szobák. Arra kérlek benneteket, hogy ne menjetek be rajta. A másik, hogy nagy bulikat csak engedéllyel rendezhettek. És ha lehet ne kérdezősködjetek a család múltjáról, igen kényes téma ez mindenkinek.
A fiúk már éppen megkérdezték volna, hogy mégis miért, amikor is a bejárati ajtót hangosan becsapták és kutakodó hangokat hallottak. Dean jelent meg a konyha ajtajában, alkoholtól bűzlőn és éppen egy képkeretet fogott a kezében.
-Na végre, hogy megvagytok! Már mindenhol kerestelek titeket!
-Mondtuk Dean, hogy ma költözünk. Jesszusom bűzlesz!
-Fogd be Nick! Ja igen és ki ez a luvnya?! Arról nem volt szó, hogy ezzel is együtt lakunk!
Dean a keretet szorongatva megfordította, hogy a képen látható lány arcát mindenki láthassa. A kedves és szép lányt még egyikük sem látta, aminek Simon hangot is adott.
-Mégis ki ez a lány Magda?

Gésa testőr 36

36.fejezet

William

Két nap telt el Inuka, vagyis Elizabeth eltűnésétől. Mindenki részt vesz a keresésben. John bácsi és apám a rendőrséggel együtt keresik a városban, míg én, Annabell néni és anyám lóháton fésültük át az erdőket. Inu nem segített nekünk. Parancsunkra nem reagált, el sem mozdul a falkától, de már egyáltalán nem tűnt boldognak, mint amikor Elizabeth a birtokon tartózkodott. Mégis mit tegyek?! Hol kéne keresnem?! Tudom, hogy tudnom kell, de fogalmam sincs. 

Végül három napig bírtam. Csalódottan hagytam félbe a keresést, hogy szüleim birtokára menjek a régi szobámba, ahol aludhatok néhány órát. A szüleim akkor keltek fel, amikor elindultam a lépcsőn, ahol a régi szobám van. Fáradtan dörzsöltem az arcom, amikor is megláttam egy vörös cseppet. Nem kellene ügyet kerítenem rá, de alig tettem meg két lépést egy annál nagyobb vörös cseppet láttam. Megráztam a fejem, majd lehajoltam és megérintettem a foltot. Még nedves volt. Az ujjamat az orromhoz közelítettem, hogy megtudjam mégis mi ez. Az illat édes és vas szagú volt. Vér. Egy kis gondolat, vagy talán inkább ösztön arra sarkalt, hogy menjek végig a folyosón és keressek még ilyen vérpöttyöket. A lábam így magától mozdultak. Már majdnem elértem a folyosó végét és négy cseppnél többet nem találtam. 

-Nem! Pedig olyan közel voltam!

Fejemet fogva hátrahajoltam és csikorogtattam a fogaim. A fölöttem lévő plafonról egy zsinór lógott. 

-A padlás.

Suttogó hangomra megborzongtam, majd meghúztam a kötelet, így kinyílt a padlás ajtaja és lecsúszott a falétra. Csak legyen ott! Csak legyen ott! A fokokat sietve tettem meg, majd a poros padláson megálltam. Hol lehet? Régi bútorainkat fehér lepellel takartuk be, amiken már vastagon állt a por. A szoba baloldali fala magára vonta a figyelmemet. A megsárgult virágos fal közepén széles bordó csík húzódott. Jaj ne! A csík vonalát követve egy eldugott sarokhoz vezetett. Elizabeth kinyújtott lábakkal és lehajtott fejjel ült a falnak.

-Lizy.

Hangomra megrezzen és a fejét hirtelen hátravetette. Szemei alatt fekete karikák voltak. Szája fehér és kiszáradt volt.

-Kijöttél a formából Will.

Hangja rekedt volt, Fájdalmai ellenére még így is előtudott rukkolni egy pimasz mosollyal. Ettől a nemtörődöm viselkedéssel félelmemet átvette a harag. Mindenki aggódik érte és ő itt mosolyog a szüleim padlásán! Őrült és bolond!

-Régen mindig olyan hamar megtaláltál, még akkor is ha nem akartam. Milyen ironikus! Nem gondolod?

Láztól csillogó szemeitől elgyengültem. Mégis hogy haragudhatnék rá?

-Bocsáss meg, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy megtaláljalak.

Kezei remegtek, mikor felemelte, hogy megfogja a kezemet. Letérdeltem elé és eluralkodott rajtam a kétségbeesés. 

-Semmi baj Will. Semmi baj.

Gyenge hangjára felakartam állni, hogy értesítsem a szüleimet és hogy szóljanak az orvosnak, de Lizyben volt annyi erő, hogy visszatartson.

-Ne hagyj itt! Kérlek.

Most először látom rajta a gyengeséget. A frusztráció szinte már marta a testemet. Ha nem szólunk az orvosnak Lizy elvérzik és meghal! De nem hagyhatom itt! Mégis mit tegyek?! Segítségért kezdtem el kiabálni. Pár másodperc múlva egy szolga meg is látta és amint meglátott minket azonnal elrohant, eközben Elizabeth szemei egyre kisebbre nyitogatta, amíg már rám se nézett világító zöld szemeivel.

-Segítség!

A padlás létráján emberek másztak fel. Ölembe fektettem az ájult kedvesem és a doktorra néztem.

-Kérem, mentse meg!

Yuko

Egy lihegő férfi rontott be John és Annabell ebédlőjében. A többiekkel együtt éppen reggeliztünk, hogy új erőre kapjunk és folytathassuk.
-Uram, úrnő!
-Mi történt Hedvig?!
-A fiatalúr megtalálta a kisasszonyt, aki súlyosan megsérült.
Annabell olyan gyorsan állt fel a székéről, hogy az hangosan a földre dőlt.
-Hol vannak?
-Az uram birtokán. A kisasszony a padláson bújt el.
-Akkor mégis mit üldögélünk?! Azonnal menjünk!
Mindenki nagy izgatottsággal állt fel az asztaltól, hogy a lovaskocsi fel menjünk. Mielőtt kiléptem volna a házból eszembe jutott, hogy Inuka súlyosan megsérült. Jiro látta habozásomat és a lépcső alján megállt.
-Menj utánuk én is mindjárt megyek!
Mielőtt Jiro reagálhatott volna és felhúztam a szoknyám és futva lépkedtem a lépcsőn. A szobámba vitettem Inuka kevéske dolgát. Az asztalomon hagytam a táskáját, amiben tűk, mérgek és gyógyszerek voltak. A bőrtáskát fogva leszaladtam a lovardába, ahol az első lovat megülve vágtattam a birtokra.

Annabell

Ó édesem! Az én kicsi lányom! Annyira fehér, hogy teljesen beleolvad a hófehér lepedőbe. Mindnyájan az ágya közelében állunk,kivéve Yuko-t aki valami miatt a birtokunkon marad. Az orvos arcából nem tudok semmi leolvasni.
-Hogy van a lányom, doktor úr?
Nem szólt semmit. Williamtől tudjuk, hogy az orvos összevarrta Elisabeth sebeit, most a kezét fogja és a pulzusát nézte.
-Nagyon gyenge.
Lassan visszahelyezte a lányom kezét a lepedőre és végignézet mindenkin.
-Számos sérülést láttam és kezeltem már. Tudom, hogy milyen sokáig keresték a lányukat. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a hölgy szervezete túl gyenge. Nem fog sokáig köztünk lenni.

Yuko

Az orvos utolsó mondatára léptem be a szobában.
-Nem fog sokági köztünk lenni.
Nem! Nem! Yukit már elveszítettem, de őt nem fogom! A szobában lévő sminkasztalhoz siettem és óvatosan kiszórtam a táska tartalmát. Kezeim remegtek az üvegcsék fölött.
-Kedvesem, mégis mit csinálsz?
-Inuka számos mérget és gyógyszert tart magánál. biztos vagyok benne, hogy valamelyik megmentheti az életét.
Valaki megérintette a karomat. Mikor felnéztem Inuka édesanyjának könnyes szemeivel nézett rám.
-Ha van olyan gyógyszer... ami megmentheti.... akkor kérlek....használd.
Szemeiben a remény lángjai égtek, ami erőt adott. Visszafordultam az üvegcsékhez. Valami olyat kerestem, ami erős és hatásos. A kezem megállt egy fekete folyadékot tartalmazó üvegcse fölött. Egy emlék villant be.
-INUKA! Hol vagy?
-Ne kiabálj már Yuko! Inukát elküldtem a piacra, hamarosan itt lesz.
-Nem volt rá jogod!
-Hogy mondod?!
-Inuka az enyém!
Akkor utoljára ütött meg az asszonyom. Onnantól kezdve megfenyegettem, hogy ha még egyszer kezet emel rám megöletem Inukával. Sírva rohantam a szobámba. Az arcom vörös volt és dagadt. Tudtam, hogy Inukának vannak gyógykrémei, ezért a sarokba állított zsákjában kezdtem el kutakodni. Egy fekete folyadékkal teli fiolát tartottam a kezemben. Az ablakból beszűrődő fény megvilágította, így láthattam, hogy valójában sötét lila a szer.Éppen kinyitottam volna, hogy beleszagoljak, amikor is láttam, hogy Inuka kétségbeesett arccal veti le magát elém.
-Gazdám! Gazdám, ugye nem?! Ugye nem ivott belőle?!
-Nem, nem tettem.
-Hála az égnek!
-Miért mi ez?
-Valójában ez méreg és gyógyszer is egyben.
Kivette a kezemből és visszarakta a többihez, majd egy zöld olajat kent a kezére, amit az arcomra kent.
-Kisebb mennyiség bénulást, nagyobb dózisban pedig halált okozhat egy egészséges embernél. Viszont ha egy vérveszteségtől haldokló személynek adunk két kanálnyit belőle, akkor az akár megmentheti annak az életét.

A kezemben lévő üvegcséből kihúztam a dugót és az ágyon fekvő lányhoz siettem. Nem volt sokk benne, így az egészet beleöntöttem a szájába.
-Most már csak várnunk kell.